hazánkban fantasy-filmet forgatnak. A film pedig egy „fiatal mester” (hogy Anne McCaffrey szavait idézzem), Christopher Paolini regényének (pontosabban... de erről majd később...) feldolgozása. Az Eragon magánkiadásból vált nemzetközi bestsellerré, a tizenéves ifjú szerzőből pedg pár év alatt befutott író lett. Művét előszeretettel emlegetik Tolkien regényével együtt, és nem kizárt, hogy hamarosan magyar nyelven is olvashatjuk Eragon kalandjait. Milyen hát ez a regény, amelynek már az első kötete elég volt ahhoz, hogy valaki ezüstvászonra álmodja? Paolini tehetséges író, és elvégezte a házifeladatát: látszik, hogy nem ismeretlen előtte választott szakterülete, a „klasszikus fantasy” világa, elolvasta, mit el kellett olvasnia. Műve zökkenők nélkül tart a kitűzött cél felé: a logikai, stilisztikai hibákat - ha egyáltalán léteznek - nehéz észrevenni, átsodorja rajta az olvasót a történet lendülete. Egy varázslatos földön járunk, ahol az elfek szépek, és hajóval érkeztek a tengeren túlról, a törpék mogorvák, köpcösek, klánjelvényeik közt ott a pöröly, és kedvenc fegyverük a csatabárd. Az emberek itt is emberek, s hogy mégse egy teljesen átlagos fantasyvilággal legyen dolgunk, az orkokat urgálnak hívják. Az első történetek születésének idején járunk: már megvannak a panelek, már összeállt a váz, a mesemondó képes egy hihető valóságot megjeleníteni, de még látjuk, hogy miből építkezett, még minden részlet máshonnan ismerős. Szó sincs plágiumról, szó sincs lenyúlásról - ha Paolini saját egyéniségét vastagabb rétegben kenné az alapokra, már észre sem vennénk, honnan, miből indult ki. Egyedül talán a nevekkel van gond: sok lepényhal elkophatott, míg véglegessé nem vált az Ősök, a törpék, vagy éppen az urgalok szókincse, s a szereplők sem büszkélkedhetnek azzal, milyen frappáns nevet talált nekik teremtőjük - aki pedig Galbatorixnak nevezi el a velejéig gonosz, bomlott elméjű uralkodót, az feltehetőleg két sornyi Asterixet sem olvasott.... A történet sem a bonyolultságával hódít: Eragon (D plusz egy), akire az éppen aktuális szegényember legkisebb gyermeke szerep jutott, egy szép napon csodálatos kék követ talál, amiből hogy-hogy nem egy gyönyörű, türkizkék sárkányfióka születik. Ám a sárkánytojás nyomában megjelennek a Ra’zacok, Galbatorix, az őrült király félelmetes csatlósai, s velük együtt a halál és a pusztulás. Eragon előbb menekül, majd bosszút esküszik - s máris előbukkan első társa, Brom (vajh’ ki lehet Paolini kedvenc fantasyfestője?), a bárd, az ősz énekmondó, aki viszont csakhamar rácáfol életkorára, és megkezdi Eragon (és sárkánya, Saphira) kiképzését, hogy egyek, hogy a Sárkány és Lovasa legyenek. Az üldözés tovább folyik, egyik kalandról a másikba csöppennek, új szövetségesek és új ellenfelek tűnnek fel a színen, vagy éppen a régi, kedves ismerősök távoznak.. Mindeközben Eragon egyszerű parasztfiúból valódi harcossá, sárkánylovassá érik: előbb Bromtól tanulja meg a vívás alapfogalmait, majd bevezetést nyer a mágia művészetébe. (ez utóbbihoz a legfontosabb a szinte lenini jótanács: „Practice, practice and more practice”). Ha ehhez még hozzáadjuk, hogy közel ilyen rendszerességgel kapja meg a bónusztárgyakat is (varázskard, hátas (jó minőségű, 200 arany), törp-páncél a sárkánynak, stb.), akkor nem meglepő, hogy már-már várunk valami olyasféle mondatra, miszerint „Eragon ismét szintet lépett.” Sablonvilág, sablontörténet - miért érdemes hát mégis nekiülni a történetnek? Nem beszélhetünk igazán irodalmi mérföldkőről, de az Eragonnak mégis van egy különös varázsa. Az a fajta varázs ez, amikor még szintenként napokat bolyongtunk az EOB különös útvesztőiben, de még inkább a Lands of Lore varázsa: könnyedén elfeledjük, hogy éppen itt most birodalmak sorsa forog kockán, s leköt bennünket a vadon, a sivatag, vagy éppen a sárkányháton száguldás. A számítógépes játékok langymeleg világa ez, ahol a fák ágai levelek helyett sötétzöld pixeleket növesztenek, és a vér, legkedvesebb szereplőnk és legádázabb ellenségének vére is, nem több egy pillanatra feltűnő vörös pacánál. Aki élvezte a fenti játékokat, az ugyanezt az élményt megkapja az Eberontól is. Aki egy új Tolkient akar olvasni, vagy a mai játékcsodák hiperrealizmustá keresi - csalódni fog. A könyv végére még bekerül - mert miért hiányzona - egy grandiózus várostrom, földalatti alagutakkal, bár számomra az Egri csillagok dobon pergő borsószemei és hullámzó vizestömlői több izgalmat rejtettek, és a puskaporba becsapódó fáklya nagyobb katarzist jelentett Eragon (e kötetben) utolsó hőstetténél. Paolini tanult az elődöktől - sajnos ez azt is jelenti, hogy hiába a közel félezer oldal, az Eragon - kell-e mondani? - egy trilógia első része. A második kötet, az Eldest a napokban kerül a boltokba, és ott folytatja, ahol az Eragon abbahagyta - immár klasszikus csapatfelállással (ember, elf, törpe, nomeg maga Eragon a sárkányával), új kalandokkal, félemetes ellenfelekkel. Akinek van kedve, és egy-két szabad délutánja, nyugodtan vágjon bele a sárkánylovas kalandjaiba. Akinek pedig nem - nos, egy mozijegyet csak megér majd.