- Itt éjszakázunk…- jelentette ki Eragon.

Leia csak bólintott, majd kényelmesen elhelyezkedett, Isabella oldalának dőlve. Jeod úgy szintén leült már, s Eragon is pihent. Az elmúlt jó pár napban mindig ugyanezt csinálták. S Eragon, mint mindig, most is Leiához fordult.

- Kezdheted…- mondta, mire a lány engedelmesen sorolni kezdte a tünde köszöntéseket és az ősnyelv írásának szavait.

Eragonnak csak néha kellett egy kicsit helyesbítenie, majd egy botot adott Leiának, aki a homokba kezdte rajzolni az ősnyelv írásjeleit. Ebben már nem hibázott.

Ezután varázsolnia kellett. Itt sem hibázott már sokat, bár a varázslatok, amiket a fiú tanított neki, egész egyszerűek voltak.

Végül vívtak, de csak botokkal, lévén Leiának nem volt kardja.

Mire mindennel végeztek, a lány már alig állt a lábán, de mivel minden nap így volt, kezdte megszokni a dolgot, és egyre könnyebben vette Eragon nehezebb gyakorlatait is.

Míg ők edzettek, Saphira Isabellát tanította meg az alapokra.

Mikor végre leültek, Eragon elégedetten figyelte a lányt. Leia nagyon gyorsan tanult, és nem felejtette el egykönnyen új ismereteit. Ő nem akarta teljes képzésben részesíteni a lányt, ezért csak olyanokat tanított neki, amiket Brom tanított neki is, kiegészítve az ősnyelv írásával, mivel akkor tanítójának akkor nem volt ideje arra. Vívásnál sem kímélte, hiszen tudta, a tündék még annyira sem fogják. Igazából azért is kezdte tanítgatni a lányt, hogy ne süljön fel a tündék előtt.

- Isabella is jól halad…- szólalt meg Saphira.

- Örülök…Így mindketten készen lesznek valamennyire…

- Igen…

Gondolataikat egy bús hang oszlatta szét.

- Utálni fognak, igaz? – kérdezte Leia.

- Kik? – kérdezett vissza Eragon, bár sejtette a választ.

- A tündék. Téged sem szerettek, mert ember voltál…Én még lány is vagyok…

Eragon elhallgatott. Nem hitte, hogy utálni fogják, de az elején biztosan lesznek olyanok, akik nem fogják kedvelni…De nem akarta lelombozni a lányt.

- Nem hiszem, hogy utálni fognak, Leia. – szólalt meg az eddig hallgató Jeod.

- Eragont sem szerették az elején néhányan, de nem utálták…És az édesanyádat ismerték…Híres varázslónő volt….

Leia nem felelt, de a szorítás kezdett engedni a gyomrában. Még messze voltak attól, hogy egyáltalán megbeszéljék, hogy ő is megy Ellesmérába, de ő már ideges volt tőle.

- Leia, nem volt egy láncod? – kérdezte hirtelen Eragon, hogy elterelje a lány figyelmét.

Rögtön látta, ez nem volt jó ötlet. Leia szomorú szemekkel nézett maga elé.

- De volt…Volt rajta egy medál…De elhagytam…- motyogta alig hallhatóan, majd lefeküdt Isabella mellé.

- Jó éjt! – köszönt el, és igyekezett úgy tenni, mintha aludna.

De Isabellát nem tudta átverni, így a sárkány újra belekezdett abba a témába, amibe mindig, mióta elindultak.

- Elmondod végre, honnan ismered Murtaghot? Mindig kitérsz a kérdés elől…

- Jól van, na. Tőle kaptam a láncot a medállal.

- Mikor? Hogyan?

- Még régen…

Leia előtt felderengett egy emlék…Néhány éve történt, de ő tisztán emlékezett mindenre…

Akkor anyja még a palotában dolgozott, és neki is be kellett mennie, segíteni. Utálta azt a helyet. A talpnyalók folyton piszkálták. De anyja egyedül nem boldogult, így hát segített neki.

Akkor is anyja dolgait cipelte, mikor beleütközött valakibe. Hátraesett, a dolgok pedig szanaszét gurultak.

- Bocsánat…- suttogta, ahogy Kira tanította még neki, bár igazából elküldte volna a fenébe ezt az embert, akire rá még nem nézett, de biztosra vette, a szokásos talpnyaló volt, aki szinte kiszúrásból nem néz a lába elé, nehogy ne ütközzenek bele, és ne legyen kit leszidnia.

- Semmi baj…- hangzott a válasz.

Leia felnézett. Egy nála néhány évvel idősebb fiú nézett le rá. Drága ruhában volt, így a lány biztosra vette, valamelyik főember gyereke.

Összeszedte a dolgokat, de egy kiesett a kezéből, de mivel a keze tele volt a többivel, nem tudta felvenni. A fiú lehajolt, felvette, majd visszarakta oda, ahonnan leesett.

- Köszönöm…- szólalt meg csodálkozva a lány azon, hogy a fiú segített neki, majd elment.

Másnap szintén be kellett mennie. Anyjának aznap egy lakosztályt kellett csak kitakarítania. Mikor benyitottak, derült ki, hogy a lakosztály tulaja bent van. A tegnapi fiú ült bent, könyvet olvasva.

Kira nem is szólt, csak takarítani kezdett, Leia ott segített, ahol tudott. Eközben a fiú a könyv helyett a lányt figyelte kíváncsian. Folyton viccelődött az édesanyjával, nevettek, holott nehéz volt a munkájuk. Hirtelen egy másik cseléd lépett be, bejelentve, hogy a nőre most rögtön szükségük van. A nő elmondta a lánynak, mit kell csinálnia, majd elment.

A lány ugyanúgy folytatta a munkát, azonban mikor a polcról próbálta letörölni a port, levert egy porcelánt. Az ahelyett, hogy hangos csörömpöléssel a földön landolt volna, a fiú kezében kötött ki, aki odalépett, és elkapta.

- Köszönöm, nem fordult elő többé…- motyogta Leia az újabb előre betanult szöveget.

- Semmiség…- tette vissza a vázát a fiú a polcra.

- Hogy hívnak? – kérdezte hirtelen.

- Leiának…És…téged…? – kérdezett vissza Leia.

- Murtaghnak.

A lány elmosolyodott, majd tovább dolgozott. Meglepődve vette észre, hogy Murtagh becsatlakozott hozzá.

Kérdő pillantására a fiú megvonta a vállát.

- Így sosem végzel…- magyarázta, bár igazából azért állt be, mert nem értette, mit talál ebben az egészben olyan viccesnek a lány.

Fél óra után sem értette, pedig folyamatosan dolgoztak. És, mily meglepő, egy óra után sem.

- Miért mosolyogsz folyton? – kérdezte, mikor már nem bírta a dolgot.

- Zavar?

- Nem. Csak kérdezem.

Leia komolyan elgondolkozott.

- Anya még régebben azt mondta, ha nem mutatjuk, hogy valami nehéz, egy idő után tényleg könnyebb lesz…

- Aha.

- Te…egy itteni főember fia vagy? – kíváncsiskodott a lány.

- Az apám meghalt.

- Oh, sajnálom.

- Én nem.

Leia elkerekedett szemekkel bámult Murtaghra. Nem értette, hogy mondhat valaki ilyet, de aztán rájött, nem is ismeri a fiút.

- Nekem is…- jegyezte meg.

Murtagh is csak nézte a lányt. Azt hitte, komolyabban rákérdez majd, de szemmel láthatóan Leiát nem zavarta ez…

Ekkor azonban belépett Kira. Murtagh gyorsan ellépett a lány mellől, nem akarta, hogy Leia kapjon azért, mert ő beállt takarítani.

- Drágám, mennünk kell. A többit holnap befejezed, nekem más dolgom lesz…- szólt Kira lányához.

Leia eltette a rongyot, amivel port törölt, majd anyjával együtt meghajlás után kimentek.

Másnap, mikor Leia belépett a szobába, megint ott találta Murtaghot.

- Szia. – köszönt a fiú.

- Szia…

Azontúl akárhányszor a lány azt a szobát takarította, Murtagh is besegített neki, és közben beszélgettek, később pedig a fiú elintézte, hogy Leiát akkor is beengedjék, ha éppen nincs munka. Akkor Murtagh szobájában voltak, és beszélgettek. Leia olvasni is tőle tanult meg, és egy idő után a fiú képes volt annyira megnyílni, hogy az apjáról is beszéljen a lánynak, és Leia nem fordult el tőle.

Ahogy telt az idő, egyre jobb barátok lettek. Kiderült, hogy Murtagh legalább annyira utálja a talpnyalókat, mint Leia, így értette, mi van, mikor a lány miután megjött, hosszú percekig csak morgott.

Persze barátságuk titok maradt, Leia nem akarta, hogy Murtaghot lenézzék, mert egy egyszerű lánnyal barátkozik, bár a fiú többször mondta neki, nem érdekli, mit mondanak.

Egy nap azonban Leia különösen zaklatott hangulatban találta barátját.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Nem lenne jó, ha tudnád. Bajba kerülhetnél…- tért ki a válasz elől a fiú.

Leia nem firtatta a dolgot.

- Ezt oda adom. Anyámé volt. Ha megtartod, emlékezhetsz rám…- mondta kissé akadozva Murtagh, és egy láncot adott a lánynak, amin egy kis medál függött.

- Köszönöm…Vigyázni fogok rá…

A fiú bólintott. Leia elrakta a láncot, aztán hamar elbúcsúztak, mivel mindkettejüknek dolga volt. A lány csak másnap tudta meg, hogy előző este Murtagh és a mestere, Tornac megszökött, bár Tornacot megölték.

Elment a temetésre…A láncot pedig megtartotta.

- Értem már… - szólalt meg Isabella, aki a lány emlékein keresztül végig nézhetett mindent.

- Egy ideig nagyon mérges voltam rá, hogy nem szólt…Aztán, már csak a barátomat hiányoltam…És most a medált is elhagytam…

- Lehet, hogy így van rendjén…

- Lehet…

Sokáig tartott, mire elaludt. Reggel Eragon kész tervvel fogadta.

- Saphirával beszéltünk, és úgy döntöttünk, mi elmegyünk Jeoddal Surdába, ott bejelentjük, hogy léteztek, és aztán ketten visszajövünk értetek…

- Így nincs az, hogy csak úgy megjelentek…

- Rendben.

- Kerüljétek a feltűnést, és ha lehet, maradjatok itt…- búcsúzott Eragon, majd Saphirával és Jeoddal lassan eltűntek a horizonton.

Leia figyelte, hogy távolodnak el. Aznap Leiával repkedtek, majd A lány gyakorolta egy kicsit a varázslást, végül pedig egy jó nagyot beszélgettek.

Már lement a nap, és a tűz fénykörénél ültek, mikro Isabella felkapta a fejét.

- Jön valaki. A levegőben.

- Nem lehetnek Eragonék.

- Nem. Legyünk készen.

Ugrásra készen nézték a leszálló lényt, ami már biztosan sárkány volt. Aztán, ahogy a tűz fényköre ráesett, jöttek rá, hogy Tövis landolt mellettük.

Murtagh leugrott a hátáról, és feléjük vette az irányt. Mikor már nem volt sok távolság közöttük, elővett valami csillogót a zsebéből és odadobta Leiának.

- Elhagytad. Gondoltam, kelleni fog.

A lány elkapta, és meglepődve vette észre, hogy a láncot fogja, a medállal. Murtagh megfordult, és indulni készült, mikor egy hang megállította.

- Miért szolgálod a királyt?

Hátrafordult. Leia ugyanúgy állt, kezében a lánccal.

- Nincs más választásom…- válaszolta, és indult volna tovább…

- Meséld el!...

Murtagh szomorúan nézte a lányt. Olyan szívesen öntötte volna ki neki a szívét, mint régen, de félt, hogy Leia megutálja…Hogy még az emléke is elmúlik a régi barátságnak…

- Nyugodtan mesélhetsz…Nem fogok elfordulni tőled…Ennyire már ismerhetnél…- szólalt meg a lány.

- Most mit csináljak?

- Mégis mit gondolsz? Mesélj…Itt van valaki, aki nem fordult el tőled…Aki meghallgat…De ha leülsz, vedd le rólam a nyerget, viszket tőle a hátam…

Murtagh akkurátusan leszedte Tövisről a nyerget, majd odasétált Leia mellé, és leült. Tövis is a közelben pihent le, de ő azért nem ment oda Isabella mellé.

Murtagh nagyot sóhajtott, és beszélni kezdett. Elmesélte, hogyan próbált ártani a királynak, miután megszökött, a találkozást Eragonnal és Saphirával, a Fathern Dúri csatát, az elfogását, Tövis kikelését, az esküt és azt, amit a legjobban szégyellt, a csatát.

Leia nem szólt közbe, figyelmesen hallgatta.

- Akkor most hogy lehetsz itt? – kérdezte végül.

- Nem adta parancsba, hogy ne menjek el…Mint ahogy azt sem, hogy ne engedjelek ki…Még Dras Leonaban…Bár ott úgy tettem, mintha elszöktél volna…

Leia bólintott, majd szomorkásan elmosolyodott.

- Nem is ismertelek meg…

- Ha ez megnyugtat, én sem…Sokat változtál…

- Te is…

Hallgattak, míg Murtagh Leiát figyelte. Tényleg sokat változott. Már kisebb korában is szép lány volt, de még szebb lett…Ez még szakadt ruhában is látszott rajta…

- Láttad Tornac sírját? – kérdezte a lány.

- Igen…

- Ott voltam a temetésen…De anyát biztosan nem temették el rendesen…

- A rabokat elvileg egy nagy sírba rakják…- - szólalt meg Murtagh.

Leia arca elkomorult.

- Bár édesanyád teste eltűnt a palotából…Mármint  a szolgák és mindenki más úgy tudta, eltűnt…Én vittem el…Eltemettem…- fejezte be a fiú.

- Köszönöm…- suttogta Leia.

Murtagh csak megrázta a fejét.

- Nincs mit.

Újabb hallgatás következett…Majd Murtagh valami meleget érzett a testének dőlni. Lenézett. Leia aludt a vállára borulva.

Óvatosan lefektette a lányt, majd betakarta. Odament Tövishez, és a sárkány oldalának dőlve nézte a lány álmát…

Reggel felnyergelte Tövist, majd Leiához akart lépni, akit azonban Isabella burkolt be a szárnyaival.

- Kérlek, engedj be. Szeretnék tőle elbúcsúzni… - kérte Murtagh a sárkányt, aki elhúzta ezüstös szárnyait lovasa fölül, így a fiú fel tudta kelteni a lányt. Leia álmos szemekkel bámult rá.

- Megyünk…Gondoltam szólok.

Erre a lány rögtön felugrott, és úgy nézte végig, ahogy Murtagh összepakol. Mikor a fiú felkapaszkodott Tövisre tört ki belőle, amit eddig magában tartott.

- Miért mész vissza? Kényszeríteni fog, hogy az oldalán harcolj, és én nem akarok az ellenséged lenni!

Murtagh odalépett a lányhoz.

- Muszáj…Nem tudunk mit tenni ez ellen…Épp ezért nem kérdeztem, hogy lettél Lovas…Ezt nem tudom neki elmondani…

- De én nem akarom…- szólalt meg Leia.

- Muszáj…- Murtagh futólag átölelte a lányt, majd felkapaszkodott Tövisre, és elrepült.

Még messziről nézte Leiát, aki végig őt követte a tekintetével, majd a lány és Isabella végleg eltűnt a tekintete elől.

- Nem csak baráti érzéseid voltak, mikor átölelted…Több volt az annál…

- Tudom…De…ő…

- Szerintem ő sem csak barátként érez irántad…

- Lehet…Jó lenne…De ő…Ő az ellenségem lesz…

Tövis csak felmordult, bár igen szomorúan, majd tényleg eltűntek a horizontról…

- Szomorú vagy? – kérdezte Isabella.

- Is…De örülök is, hiszen találkoztam Murtaghgal, és kiderült, hogy ő nem gonosz…De viszont hiába tudom, ellenségek leszünk…

- Igen…Ez ellen nem tudsz mit tenni…De…

- Mi de?

- Te…nem csak barátként kedveled őt…Éreztem, az érzéseidet, mikor megölelt…

Leia elpirult egy kicsit, és igyekezett hanyagolni a témát.

- Már nem lehetnek messze Eragonék…

Ezt a napot is kettesben töltötték, de estére meglátták Saphirát, ahogy feléjük repül.

- Nasuda úrnő, és Arya várnak titeket…- kezdte Eragon, ahogy leszállt Saphiráról.

- Értem…

- Volt valami érdekes?

- Semmi…Csak megtaláltam a láncom…- mosolyodott el Leia.

Eragon bólintott.

- Akkor menjünk…Készen vagy?

- És te, Isabella? – kérdezett közbe Saphira.

- Igen.

- Igen.

Eragon és Leia felkapaszkodtak Saphirára és Isabellára, majd elindultak, Surda felé vették az irányt.