3. Őrült vágta

 Angela némán gyászolva haladt az erdei utakon. Már órák óta haladt megállás nélkül, a nap a föld pereméhez közelített. Az árnyékok feketén nyúltak el a talajon. Most már teljesen magára maradt. Pont úgy érezte magát, mint hét éve, amikor a szülei meghaltak. Solembum semerre sem bukkant föl.

 A lány tudta, hol az erdő széle, noha ő maga még sosem járt ott. Arrafelé, amerre Griddall feküdt, nyílegyenesen. Griddall messze volt tőlük, több mint egynapi járóföldre, fáradságos volt oda eljutni, de ők gyakran ellátogattak. De még ott sem állhat majd meg, mehet a városba, sok idegen közé.

 Még nem volt fáradt, de úgy döntött, keres valami zugot, ahol viszonylag kényelmesen aludhat. Mint már mondtam, nem volt válogatós, hisz a kunyhóban is a földön kellett, aludnia, bőven elég volt hát neki a vastag avarréteg. Mégse alhatott nyugodtan, rémálmok gyötörték.

 Reggel, mikor fölébredt, a nap már magasan járt. Keresett egy patakot, megmosakodott, és nyugtalan lélekkel bandukolt tovább.

 A fák közt háztetők tünedeztek föl. Igen, ez már Griddall. Itt gúnyolták ki a rossz fiúk. Gyorsan ellenőrizte bőrszütyőjét, van-e benne szárított gyógynövény, hogy mégse üres kézzel állítson be. Ételre volt szüksége ugyanis, mert őszi bogyókon nem nagyon él meg az ember. Ruhaujjával letörölte a könnyeket az arcáról, és mosolyogni próbált. Úgy mégiscsak bizalomgerjesztőbben néz ki.

 Elindult egy kis utcán. Gyanús csend honolt Nemhogy embereket, állatokat se hallott, pedig egy faluban mindig kotyognak a csirkék vagy ugatnak a kutyák. Angela már tudta, hogy valami baj van, pedig akkor még nem is látta a hullát. Azt akkor vette észre, mikor be akart kiabálni a kerítés fölött. Egy néni hevert a zöldségek közt, feje hátulján kör alakú bezúzódás. Egyetlen ütéssel ölték meg. Egy csapás, és reccs. Mögötte fölfordult kutya, és ketrecükben döglötten heverő tyúkok.

 Még az állatokat sem kímélte! Galbatorix, te kegyetlen szörnyeteg!

Rohanni kezdett, vissza az erdőbe. Azt gondolta, urgalok segítették a királyt, és nem akart velük találkozni. Azok képesek ilyen érzéketlenül gyilkolni.

 Mintha meg akarnák cáfolni, lovak nyerítése hallatszott. Két lóé.

 A lovak félnek az urgaloktól! Akkor katonák lehettek? Csak el ne kapjanak!

 A paták feldübörögtek, és a nyomába szegődtek. Hallotta a két csatamén bősz horkanásait, mintha szörnyek morognának. Angela gyorsabban szedte a lábait. A paták mögötte dobogtak. Az erdő széle még majdnem egynapi járásra volt. Bevágott az útról a cserjék közé, remélte, hogy a lovak oda nem tudják majd követni. Nagy ágreccsenések és gallyropogás adta tudtára, hogy tévedett. Igaz, csökkent a sebességük, de nem vesztették el a nyomát. A lovak prüszköltek, nyirkos cseppeket fújtak a lányra. De hiába közelítették meg: Angela tudta, hogy mindjárt elérik a vízmosást, és katona legyen a lábán, aki oda lemászik. Furcsállta, hogy a katonák nem kiabálnak, nem bíztatják egymást és nem szidják őt, de nem érdekelte különösebben.

 Csak a vízmosásig eljussak, fohászkodott.

 A talaj lejteni kezdett, és megszaporodtak a vékony törzsű fák. Apró kövecskék fordultak ki a lábaik alól. A lovak lelassultak. Angela átvetődött a part szélén, és gurult-csúszott az évtizedes avarban. Négykézláb érkezett a patak mellett, de rögtön fölpattant és megfordult, hogy elrejtőzzön egy fa törzse mögé. Hátha a katonáknál íj van. Kikukucskált a fa mögül.

 A vízmosás szélén két mocskos szőrű ló bukkant fel. Kiizzadtak a nagy rohanásban, csurgott róluk a hab. De se szerszám, se lovasok.

 Két menekülő ló kergetett meg?

 Szidta saját ostobaságát, miért nem fordult meg és nézett hátra. Ezt az egész bolond száguldozást el lehetett volna kerülni. A két csődör lecsutakolva bizonnyal szebb látványt nyújthatott. A magasabbik, a fekete, karcsú, nemesvérű állat benyomását keltette, a kisebbik fakó inkább egyszerű parasztlónak látszott.

 Feddően nézett rájuk:

 - Jól rám ijesztettetek, ti kis buták! Tűnés, menjetek innen! Keressetek legelőt magatoknak!

 A fekete mén fülsiketítő nyerítéssel felágaskodott, patái alól kavicsok gurultak Angela lábához. Aztán megfordultak, és elügettek a fák között.

* * * *

 Teltek az órák, és az erdő arca megváltozott. A tölgyeket fenyves váltotta föl, megritkult az aljnövényzet, az avar helyét tűszőnyeg vette át. Itt már nem lehet aludni, ezért a lány kénytelen volt megszaporázni lépteit. Már itt az alkony. A nap vérbeborult ábrázattal süllyedt a látóhatár széle felé. A talaj lejteni kezdett. És már látszott az erdőmenti város, Cael’dehon.

 Angela azon töprengett, mihez kezd majd ott. Se pénze, se rokona, se otthona, még ruhája sincs másik. Borzas hajába levelek ragadtak, tekintete riadt és éhes. Remélte, akad majd jó ember, aki megszánja és befogadja. Aztán keres munkát, elszegődik segédnek valami boltba, talán szerencséje lesz és talál gyógyfűárust, aki hajlandó felvenni.

 Miért kellett meghalni Jucók nénének?

 Ha alkalmam lesz rá, sajátkezűleg fojtom meg a királyt! De hogyan is lenne rá alkalmam…?

 Az ám, hogyan? Egy gyenge lánynak még csak esélye sincs a zsarnok közelébe kerülni, még ha boszorkánynövendék is! Ekkor emlékei kútjából felmerült egy név: a Herceg!

 A Herceg tudna segíteni! Ha megtalálom, és emlékszik még rám, biztosan segít! Megtalált akkor is, amikor árva lettem! Ha ő nincs, megfagytam volna! Jucók néne is csak utána érkezett meg. Ha szerencsém lesz, talán épp itt lakik, ebben a városban! Kérdezősködni fogok. Hiszen aki egyszer látta őt, soha többé nem felejti el. Meg aztán… letelt a hét év. Hátha mégis eljön értem! Hátha már úton van!

 És mintha gondolataira felelne, patadobogás hangzott a fák alól. Repeső szívvel fordult oda, de lehervadt a mosolya az arcáról, mikor felfedezte, hogy a két ló, a fakó és a fekete száguld mögötte. Dübörgött patájuk alatt a föld, nyerítésük sárkánybőgésként zengett.

-Hé! Már megint becsaptatok engem! –kiáltott Angela, félig tréfásan-. Most azt hittem, egy régi barátom jön erre. Ha ennyire ragaszkodtok hozzám, legalább azt engedjétek meg, hogy felüljek valamelyikőtök hátára!

 A lovak nem hallgattak rá, meg se torpantak a hangjától. Rohantak, egyenesen felé, és Angela megijedt. Veszettek ezek a lovak? Félreugrott a fakó elől, amelyik már majdnem legázolta, és száguldani kezdett. A város egyre közeledett, de a mének a háta mögött trappoltak. Angela hátra-hátra pillantott, hogy időben kitérjen előlük, keresve a minél szűkebb réseket a fák közt, ahová már biztosan nem tudják követni. Ezzel kicsit lelassította őket, de nem rázta le. Hörögve csattantak össze a háta mögött valamelyik lónak a fogai. Letört egy gallyat, és hátracsapott vele. Pofán találta a feketét, amely dühödten nyerített, hogy a lánynak majdnem beszakadt a dobhártyája. Diadalmas mosollyal fordult előle, de rémülten sikítva ugrott félre. A fakó megelőzte, és az arca felé harapott. Sűrű nyálcsimbók csapódott Angela arcába, és látta a bestia síri ínyéből kimeredő sárga fogsort. Kifordult szemefehérje tébolyult vörösséget sugárzott a lemenő nap fényétől.

 Kiértek a szabad térre. A város közel volt, de a lovak itt előnyben voltak. Fejükkel próbáltak feltaszítani Angelát, aki rettegve ugrált ide-oda, nehogy a paták alá kerüljön. Minden bizonnyal itt fejezte volna be életét, azonban…

 - A nemjóját! Mi az ördög folyik ott?!