Kis idő múlva véget ért az őrség, bezárták a kaput és Quoren csatlakozott hozzá.

-Na, ideje eltennünk magunk.

 Elindultak az egyik kanyargós, kövezett úton. Quoren kantárszáron vezette a pejkót, melyre már előbb felültette Angelát. Már mentek egy ideje, mikor megálltak egy sarkon és az őr babonás félelemmel mutatott egy tarajos gerincű épületre.

-Látod? Az az az épület, amelyet csak úgy nevezünk: a Vallatóház. Ott zajlanak a perek, tolvajok, rablók, hazugok, boszorkányok és egyéb gonosz személyek pere. Ha nem akarsz odakerülni, ne ejts ki több szót se gyógyfüvekről, se más effélékről!

 Angela bólintott. Esze ágában se volt bekerülni erre a sötét helyre, amely sugározta magából a gonoszságot.

 Végül megérkeztek egy emeletes, fehérre meszelt ház előtt. Mellette zsúpfedeles istálló. Quoren bevezette és ellátta a lovat, majd föllopakodtak a hátsó lépcsőn. Halkan, suttogta Quoren, a gyerekek már alszanak.

 Először bevezette a feleségéhez a lányt. A nő már aludt, férje szelíden ébrestgette.

-Narvia, szívem, hoztam egy vendéget. Szegény árva lány, se pénze, se rokona.

 A nő álmos pillantást vetett Angelára. Tekintete elidőzött a lány kócos hajbozontján és szakadozott ruháján.

-Két megbolondult ló üldözte a kapuig, ahol Berat meg én elüldöztük őket-tette hozzá Quoren magyarázatképpen.

-Jól van –ásított az asszony-. Vezesd a vendégszobába. Reggelé adunk neki enni, és elrendezzük a sorsát. Ha nincs munkája, esetleg felfogadhatjuk nevelőnőnek a gyerekek mellé.

 A vendégszoba takaros kis hely volt, egészen más, amihez Angela szokott. Egy szekrény, egy mintás takaróval letakart ágy, egy szék és egy asztal. És ablak is volt, ami a ház udvarára nézett. Látszottak a szomszédos házak, körbefogták az apró udvart és konyhakertet. Valahol egy kutya ugatott. Elfogta az otthon biztonsága, az érzéstől kicsordult a könny a szeméből. De ez a hála könnye volt.

 A szekrényben lógott pár kényelmesnek látszó hálóing, különböző méretekben. Kiválasztott egy halvány rozsdabarnát, levélmintásat, és felöltötte. Tényleg kényelmes volt. Szakadt ruháit megvizsgálta, majd a székre dobta egy kelletlen sóhaj kíséretében. Holnap majd varrhatja meg.

 Mielőtt lefeküdt volna, kitárta az ablakot, hogy a friss éji levegő beáradjon. Háztetők mindenütt. A hold pedig széles vigyorral lebegett minden felett. Rovarok távoli muzsikája és távoli kocsmazene szűrődött felé. Visszahúzódott, és csukta be a zsalukat, mikor enyhén zsongó dallamot sodort feléje a szellő. Újra az ablakhoz lépett, hogy megállapítsa, merről jön  a dal. Selymes, szívhez szóló muzsika, éppencsak reszketett a levegőben, de olyan gyönyörű, hogy szinte a lelkét érintette meg. Szeme könnybe lábadt, és melléből tompa zokogás tört fel. És vele sírt, zokogott a láthatatlan zenész fuvolája is. Előcsalogatta az elmúlt napok minden borzalmát, és könnyed ujjaival szétmorzsolta őket. Angela késztetést érzett, hogy azonnal kivesse magát az ablakon, és a titokzatos muzsikus keresésére induljon. Csak az akadályozta meg ebben, hogy nem tudta megállapítani, honnan is szól a zene. Hol innen, hol onnan, közeledett, távolodott, néha mintha a háztetőn, máskor meg az udvaron lett volna. Úgy változtatta helyét, mint a szellő, amelynek a szárnyán érkezett. Angela kétségbeesésében kihajolt, hogy valahogy megtalálhassa, és talán ki is zuhan kábulatában, de hirtelen vörös-arany szemek csillantak a sötétben, és egy fekete árnyék ugrott mellé a semmiből.

 Elég a bámészkodásból, közölte egy ismerős hang. Vagy netán eltökélted, hogy mindenáron ki akarsz esni?

-Solembum! –a lány úgy érezte, álomból ébred, és rámeredt a hatalmas, hegyesfülű kandúrra. Az épp olyan közönyösen bámult rá, mint mindig. A fuvolaszó föl-följajdult a távolban, de egyre halkult és végül elhalt.

 Szép kis dallam, bár meglehetősen egyhangú, mondta Solembum. Sokat tanulhatna a nőstényeinktől, már ami a zenét illeti.

 Beugrott a szobába, és végigvizsgálta a berendezést.

 Volt benne valami varázslatosan vonzó, Solembum. Nem hiszem hogy te érezted… de engem húzott magához.

Mint lepkét a gyertyaláng, hunyorgott a macska. Nem érdemes követni a kétes fényt, mert megéget.

Hogy kerülsz ide? Váratlanul feltűnsz, és tanácsokat zúdítasz rám. Azt hittem ,már rég a magad útját járod.

Így is van, csak kíváncsi voltam, hogy boldogulsz. Tartozom annyival öreg barátnőmnek, hogy ellenőrzöm kedvenc tanítványának sorsát. És tanulj meg vigyázni magadra! A lovak éppolyan veszélyesek, mint a láthatatlan zenészek. És kerüld el a Vallatóházat.

Ezzel az utolsó tanáccsal kiugrott az ablakon. Tompa puffanással érkezett az udvarra, szemei megvillantak, majd beleolvadt az éjszaka árnyai közé.