2. Az utazás elkezdődik

 Hét év telt el. Ősz volt megint. Angela nagylánnyá serdült, göndör fürtjei folyondárként folyták körbe arcát. Emlékei elhalványodtak arról a szörnyű napról, mikor családját elvesztette, a Hercegről is csak homályos emlékei maradtak. Mozgalmasabb volt jelenlegi élete annál, semhogy legyen ideje a múlton töprengeni. Jucók néne gondoskodott erről. Az árván maradt kisállatokat gondozták, nevelgették, telente szórtak ki táplálékot az éhező vadaknak, madáretetőket készítettek, vadorzók csapdáiból szabadították ki a bajba került állatokat. Ha beköszöntött a tavasz, gyógyfüveket gyűjtöttek, amiből főzeteket és kenőcsöket gyártottak. Elvitték ezeket Griddallba, ahol elcserélték a legszükségesebb holmikra, ruhákra, kenyérre. Amúgy meg ették, amit az erdő adott.

 Néha a lány magányosan járta az erdőt, gyönyörködött a madarak és békák kórusában, és nevén szólított minden fát, virágot. Máskor órákig mást se csinált, csak hevert a fűben, és az erdő dalában gyönyörködött. Ez volt az ő palotája. Jucók néne macskája, Solembum, gyakran a nyomába szegődött, és figyelte a fák lombjai közül, de ritkán beszélt hozzá. Angela ismerte ugyan a gondolatbeszédet, amivel szólni tudott a váltott macskához, de ő nem szólíthatta meg. Egyszer próbálta, de válaszul csupán egy metsző pillantást kapott. Pedig csak annyit kérdezett, igaz-e, hogy a váltott macskák képesek emberi alakot ölteni. De Solembum nem válaszolt, és alakot se változtatott, csak Jucók néne szavai bizonyították, hogy képes rá.

 Angela kedvencei a békák voltak. Meleg délutánokon gyakran levetette ruháit, és úszkált a rejtett erdei tóban. Akár két-három órát is képes volt a vízben gubbasztani, és figyelni ezeket a kedves csúszómászókat. Számára nem volt semmi különbség az otromba, rücskös barna varangy és a csinos, selyemzöld levelibéka közt. Mindegyik ugyanolyan szép volt neki. Pár éve, mikor az anyóval ellátogattak Griddall falucskába, vitt magával egy kecskebékát, ami olyan szép színű volt, hogy teljesen beleszeretett. Egy kislány kíváncsiskodva odament Angelához, hogy ugyan mi is van nála, aztán sikoltozva elrohant: „Egy undorító békát szorongat!!!!!” Erre fiúk gyűltek Angela köré, és gúnyolni kezdték. Ő sírva futott Jucók nénéhez, és a rossz fiúk akkor már nem merték csúfolni. Ez az emlék azonban mélyen az emlékezetébe vésődött.

 Undorító? Egy ilyen kedves, szép kis állat?

 Máskor meg hallotta két vénasszony sutyorgását, amint Jucók nénén csámcsogtak. (A boszorkány! Méghogy gyógykenőcs! Vesszek mög, ha nem hempergett bele előtte egy gennyesbőrű varasbéka, attól nőtt a kezemre ez a szőrös szemőcs, mi mástó’?” Agyon kéne ütni az ilyen kuruzslót, nem igaz, Pirikém?)

Angela tudta, hogy ez ostobaság. A varangy mérge gyenge méreg, arra jó, hogy elűzze a pimaszkodó ragadozókat, de senkinek a kezére nem nő tőle szemölcs. Arra a ragyaverő fű való, szemölcsöt növeszteni az ember kezén. Meg is akarta mondani ezt a fröcsögő vénasszonyoknak, de azok sunyi pillantást vetettek feléje és károgva odébbálltak: ott a vajákos lánya! Vigyázzunk, mert megver a szemével!

 Majd írok a békákról egy könyvet, és bebizonyítom, hogy az a varangy, az a mérgező szörnyeteg, amit az emberek kitaláltak maguknak, nem is létezik. Csak békák vannak. –ábrándozott a tó közepén lebegve. A kék eget bámulta, a fák koronája éppencsak lebegett tekintete peremén. Ősz volt ugyan, de enyhe ősz, a tó vize még őrizte magában a nyár melegét, és Angela különben se volt érzékeny, hogy egy kis fürdőzés megkottyanjon neki.

 Ekkor suhogó zaj kelt a lombok felett. A madarak elhallgattak, egy szarka vészfüttye szállt az ágak közt. Veszély! Veszély az égből! Angelának nem kellett félnie az égi ragadozóktól, de a suhogó zaj megijesztette, még sose hallott hasonlót. Olyan volt, mintha óriási szárnyak suhognának. Kiúszott a part mellé, és meglapult. Még a ruháiért se mert kimászni. Fölfelé bámult a hang forrását keresve. És olyat pillantott meg, hogy a lélegzete is elakadt. A kék ég háttere előtt hatalmas fekete árnyék szállt el, egy óriási fekete sárkány. Csak egy embert ismer a történelem, akinek fekete sárkánya volt: Galbatorix! A király repült ott személyesen, sárkánya hátán. Angela elmerült a vízben, nem nézett fel, rettegett hogy hátha észreveszik. Ám azok, ha látták is, nem törődtek vele, továbbszálltak. A lány egy ideig még nem mert kimászni, beletelt pár percbe, mire magához tért annyira, hogy előbújjon. Fölkapkodta ruháit és rohanvást megindult hazafelé. Ekkor szörnyű üvöltés rázta meg a földet, és ez az üvöltés pont az ő kalyibájuk felől érkezett. Lélekszakadva rohant, szúrt az oldala, de nem törődött vele. Az aggodalom nem engedte lassítani. Biztos volt benne, hogy a király most pusztítja el a kunyhót és benne Jucók nénét. Szaladt, szaladt, letért az erdei útról, olyan ösvényeken, amit csak ő meg az erdei vadak ismertek, vizes fürtjei a feje körül csapdostak. Még egyszer felbődült a sárkány, de hangja távolabbról zengett. Elmentek.

 JUCÓK NÉNE!!!!!! NEEEEEEEEEEEEM…!!!!!

 Eszét vesztve száguldott, nem tudva, mit tesz és mit lát majd, ha odaér. Hirtelen faág reccsent, és valami nehéz, karmos dolog puffant a hátán. Nagy kínnal lelökte magáról, megfordult, és Solembum vörös szemeivel találkozott a tekintete.

Nem mehetsz vissza, az anyó meghalt.

Mi…? Nem, az nem lehet! – érezte pedig, hogy nem történhetett másképp. De a remény hal meg utoljára.

Jucók nagyhatalmú boszorkány volt. Ezt tudhattad, hiszen tanított téged egypár varázslatra.

Persze! De miért kellett megölni?! Ilyen öregen ily kegyetlen halállal… lemészárolni… őt is, mint, a szüleimet…

A király csak most talált rá. Személyes bosszú hajtotta, de eddig Jucók meg tudta védeni magát. De megvénült, és elbizakodott. Azt gondolta, ha eddig nem találtak rá, eztán se fognak.

Miféle bosszúról beszélsz?

Tulajdonképpen nem is bosszúról van szó, inkább szégyenről. Az anyó találkozott vele, mikor félőrülten és majdnem megholtan bolyongott a hegyekben, miután első sárkányát meggyilkolta egy urgal horda. Csimbókokban lógott a haja, habzott a szája, és szemeiben lángolt a téboly. A mi nénénk ellátta őt, megmentette az életét, de Galbatorix nem jutalmazta meg ezért, sőt szégyellte, hogy létezik ember, aki őt ilyen állapotban látta. Hát ezért kutatta Jucókot. Neked pedig megtiltom, hogy visszamenj. Ő is ezt kívánná.

De…

Solembum szeme felizzott.

Azt mondtam, nem! Mi haszna volna? Gazdagodnál egy rémálommal? Emberek közé kell menned. De nem ám egy faluba, hanem oda, ahol nem ismer senki. Fogadd meg a tanácsomat, és ne tedd ki veszélynek magad. Ha nem fogadod meg, nekem úgy is jó. Én megyek a magam útjára.

 Angela nagy, riadt szemekkel bámult a macskára, az meg közönyösen bámult vissza rá. Ahogy a macskák szoktak.

Tehát azt mondod, menjek?

Érthető voltam, nem? Előfordulhat, hogy még keresztezi egymást az utunk.

  Solembum fölugrott egy vastag törzsű fára, és fölmászott a tetejére. Egy szót se szólt többet, összegömbölyödött, és elnézett a távolba. Meg se mozdult Angela könyörgésére, hogy kísérje el. Végül a lány unta meg előbb a hiábavaló sírást, és elindult egymagában.

Jucók néne halott… Képtelen volt elhinni. Egy emlék motoszkált a fejében. Jucók néne egyszer jósolt neki, nem sokkal azután, hogy odakerült.

„-Évek múlva nagy utazásra mész – szólt az anyó, bogárszemeit Angela tenyerére meresztve. Sárga körmével követte a vonalakat. – Igen, elmész majd. És itt… igen, találkozni fogsz valakivel, akin a birodalom sorsa áll vagy bukik majd.

-         Egy Kiválasztott… - suttogta Angela.

-         Többet nem tudok kiolvasni, nem látok jól az én öreg szemeimmel. De nem szentírás, amit a tenyered mond. Vannak a jóslásnak sokkal biztosabb formái. Amit most mondtam, lehet, hogy másként kell érteni, lehet, hogy nem fognak szó szerint vagy feltétel nélkül bekövetkezni. Meg – öregesen felkacagott – az is lehet, hogy tévesen olvastam ki a jeleket, mert már a látásom nem a régi. „

Nos, az utazás megkezdődött –gondolta Angela, és egy könnycsepp folyt le az arcán.