16. fejezet

            A sárkány és az egyszarvú

-         És most? Mi hova megyünk? – kérdezte Sarah Aryatól.

-         Ti velem jöttök Ellesmérába. Eragon is jön. Linának és Murtaghnak még van egy kis dolga, de később visszatérnek. – felelte a lány.

-         És kinél fogunk lakni? Mert nekünk nincs semmink… - aggodalmaskodott tovább a kislány.

-         Ne félj. Nálunk fogtok lakni. A palotában bőven lesz hely. Most egy darabig én fogok gondoskodni rólatok. – mosolygott a tünde és anyáskodva megölelte a Saraht.

-         Akkor jó.

Mikor már jó ideje sétáltak, Murtagh megszólalt.

-         Szerintem jobb, ha itt elválnak útjaink. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha elmennék és látnám Ellesmérát. – majd odalépett Tövishez és felült rá. Lina követte, csak ő a maga sárkányára ült.

-         Ég áldjon titeket. – kiáltották a magasból, majd eltűntek a távoli messzeségbe.

-         Ismét magunkra maradtunk. – mondta szomorúan Eragon. Hiányzott neki a testvére.

-         Hamarosan visszatérnek. – jelentette ki Arya. Neki nem volt szomorkás a hangja.

-         És ha nem? Félek, hogy a bátyám, nem gondolta végig annak a súlyát, amit tenni fog. Egy esküt törnek meg, amit az ősnyelven fogadott! – borult ki Eragon. – Lehet, hogy meg akar változni, de nem biztos, hogy olyan őszintén. Inkább csak jókedvből…

-         Kétlem, hogy csak azért. Majd akkor ítélkezzünk, ha visszatért. A továbbiakban szeretném, ha erről nem beszélnénk, nekünk is megvannak a magunk bajai. Murtagh tud vigyázni magára, és Lina ott van mellette. Nem lesz semmi baj. – mondta nyugalommal a lány és megölelte a fiút.

Ezalatt Murtagh, Lina és a sárkányok megérkeztek ahhoz a bizonyos dombhoz, ahol a sárkány lakott. Gyönyörű zöld pázsit borította az egész déli lejtőt, de az északi rész kopár és csúf volt. Mintha két természeti erő csapott volna össze, és nem lett volna győztese, csak egyezség kettejük között. A tetején egyetlen hatalmas tölgyfa állt, nap sütötte és, bár eső nem esett, szivárvány csillogott a lombja körül. De sárkánynak nyoma sem volt…

-         Ez gyönyörű. – üzente Bola lovasának.

-         Igen.

-         Velünk jöttök? – kérdezte Murtagh, mikor ő is magához tért az ámulatból.

-         Nem lehet. Mi nem akarunk változni. De megvárunk. Minden esetre, gondold át újra. Várhatunk. Ne feledd! Egy rossz döntés, és minden elveszett. Ezt nem lehet, csak hobbiból csinálni. Tisztelned kell azt, amivé válni akarsz.

-         Már döntöttünk. – felelte nyugalommal a fiú.

-         Jól van. Akkor hát, indulj kedvesem. És vigyázz magadra. Legyél őszinte. – mondta gyengéden Lina és megsimogatta Murtagh arcát. A fiú elkapta a kezét és megcsókolta.

-         Mindent köszönök. – tette hozzá, majd felült Tövisre, és elszálltak a domb fele.

Lina és Bola szomorúan néztek utánuk.

-         Remélem sikerülni fog. – sóhajtotta szomorúan a lány. – Nem bírnám ki, ha történne vele valami.

-         Én is remélem, de ha bármi is történik, nincs idő a bánkódásodra. Tudom, hogy fájni fog neked, de ha Murtaghnak ez nem sikerül, akkor nem volt őszinte veled. Sem a többiekkel.

-         Igen, talán igazad van. – nyugodott bele a lány, majd nekidőlt a sárkánynak és elaludt.

Tövis és lovasa szálltak a domb fele. Mikor elértek a lábához, megtorpantak. Mintha egy láthatatlan burok védte volna a dombot és nem engedné, hogy Tövis felszálljon. Próbálkoztak többször is, de a legnagyobb eredményük az volt, amikor 3 méter magasságig feljutottak. Aztán, mintha a szellő susogta volna: Másszatok!

Murtagh és Tövis megdöbbent.

-         Hallottad? – kérdezte a fiú.

-         Igen. Nem lehet mást tenni, megmásszuk. – jelentette ki eltökélten a sárkány.

-         Biztos? – kérdezte ismét elfúló hangon a fiú. – Mert, lehet, hogy inkább hagyni kéne…

-         Murtagh! – bömbölte gondolatban Tövis, amitől a fiú úgy érezte, széthasad a feje. – Ha gyáva vagy, menj vissza! Én nem fogok!

-         Jól van, megyek.

-         Ez nem játék! Csak akkor tedd, ha képes vagy rá. Gondolj azokra, akiket szeretsz!

Az ifjú Linára gondolt. Fellobbant benne a szenvedély és a kaland. És persze az ígérete. Majd Galbatorixra gondolt. Mennyi szenvedést és fájdalmat okozott neki. Most visszavág! – Másszunk! – jelentette ki sziklaszilárdan.

Nekilendültek újból. Lassan haladtak, de elérték így is a tetejét.

-         Egész jó – vigyorgott Murtagh.

-         Csak várd ki a végét…

A tölgyfa árnyékában megpillantottak egy kicsike, szivárvány színű sárkányt, amint egy unikornis csikójával játszik. Mikor meglátták Töviséket, az unikornis eltűnt, helyette csak egy csodálatos fehér virág tündökölt a zöld pázsiton. A sárkány rájuk nézett, ugyanazzal a fürkésző tekintettel, ahogy Saphira szokta bámulni az idegeneket. Murtagh majdnem elkapta a fejét, de Tövis rámordult. – Nehogy megtedd! – így aztán Murtagh várt. Nem mert megszólalni sem, mert félt, nehogy elrontson valamit. Egyszer csak megszólalt a sárkány:

- Ma még elmondjátok, hogy mit akartok, vagy egész hétig itt nézzelek titeket?!

- Bocsánat… - mentegetőzött Murtagh. – Azért jöttünk, mert szeretnénk, ha megtörne rajtunk egy esküt. – a sárkány felvonta színes szemöldökét.

- Folytasd kérlek. – mondta.

- Ezt az esküt mi tettük Galbatorixnak, de nem önként. Kényszerített minket, és tudja az igazi nevünket. Mi nem akarunk a szolgái lenni, minden és mindenki amit és akit szeretünk, a tündék oldalán áll. Mi is ott szeretnénk. És nem akarunk, egy zsarnoknak engedelmeskedni. Szabadok szeretnénk lenni. Ha tudsz, kérlek segíts rajtunk.

- Jól van, meglátom mit tehetek. – majd hosszasan elgondolkozott. – Ki mondta, hogy ide gyere?

- Megmondhatom? – kérdezte gyorsan Murtagh.

- Igen, igazat kell mondanunk. – vágta rá Tövis.

- Arya és Lina, a tündekirálylányok mondták, hogy csak te segíthetsz rajtunk.

- Értem. Tiszta szívedből meg akarsz változni, vagy csak Lina miatt? – A fiú elnémult, honnan tudja? – de nem volt ideje ezen merengeni.

- Meg akarunk változni. – jelentette ki az ifjú.

- Jól van. Most menjetek oda ahhoz a fehér virághoz. Ha átváltozik és megengedi, hogy ráülj, fel vagy oldozva. Tövis kiállta a próbát, ő már szabad.

Murtagh odasétált a virághoz. Várt-várt, nem történt semmi. Egyszer csak elmosódott, és a következő pillanatban az unikornis állt ott, akit akkor láttak, amikor megérkeztek. Hiszel nekem? Leviszel a domb lábához? – kérdezte óvatosan a fiú. Annyit ő is tudott, hogy ezekkel a nemes állatokkal különös odafigyeléssel kell bánni. Az egyszarvú betolakodott Murtagh gondolataiba. Nem volt neki akadály az elmét védő fal. Könnyedén áttörte.

-         Kételkedem benned. – jelentette ki hűvösen az egyszarvú. – Indulj el, majd meglátom…

Murtagh szomorkásan és kicsit mérgesen ereszkedett le a domboldalon. Repülni nem tudtak. Már jó ideje másztak, mikor a fiú keze megcsúszott az egyik gyökéren, és elkezdett zuhanni. Tövis tehetetlen volt. Csak zuhant-zuhant, aztán egyszer csak minden elsötétült, forogni kezdett a világ és nem emlékezett többre, csak Tövis egetrázó bömbölésére.