17. fejezet

            Dentria

Mikor Murtagh kinyitotta a szemét, homályosan látott. Először az egyszarvút pillantotta meg, amint Linával beszél. Nem tudta, mi történt. Jó nagyot eshettem. – gondolta magában. Megpróbált felülni, de valami ólomsúly lógott a nyakában. Odakapott. Egy fából faragott medál volt ilyen nehéz. Nagyot dobbant a szíve. Hisznek nekem. Feloldoztak az eskü alól. Majd’ kiugrott a bőréből örömében. Ezt nem hiszem el… - motyogta maga elé. Ekkor odalépett hozzá az egyszarvú és gondolatban megszólította.

-         Épp időben érkeztem.

-         Köszönöm. – mormolta az orra alatt a fiú.

-         Nagyon szívesen. Én most megyek. Megkaptad a feloldozást, vigyázz magadra! – azzal elindult a sűrű erdő felé.

-         Várj! Mi a neved? – kiáltotta gondolatban Murtagh.

-         Dentria. A nevem, Dentria. – mondta hűvös nyugalommal az egyszarvú majd elvágtatott. Amint eltűnt, Lina szaladt a fiú felé. Átölelte. Murtagh csak ült, és a történteken gondolkozott. Nem tudta elhinni, hogy újra szabad.

-         Úgy örülök, hogy nem esett bajod! Dentria elmesélt mindent. – mondta Lina, aki már majdnem sírt.

-         Nem lett semmi bajom, kérlek ne sírj! – mondta a fiú és átkarolta a lányt, majd megcsókolta.

-         Ne haragudj, de nagyon féltettelek. – mondta Lina és lesütötte a szemét.

-         Miért haragudnék? – kérdezte csodálkozva a fiú. – Látszik, hogy mennyire szeretsz. – tette hozzá mosolyogva.

-         Vissza kell mennünk Ellesmérába. Már velünk jöhettek! – mondta vidáman Lina. Már nem sírt. Murtagh úgy érezte, menten összeesik.

-         Biztos, hogy ez jó ötlet? Mit szól majd Islanzadí, ha megtudja…

-         Semmit. Ez az én életem és az én döntésem. És egyben, az én dolgom is, hogy tisztázzam. Most menjünk. – jelentette ki. A fiú tétovázott, majd követte a lányt. Összecsomagoltak és felültek a sárkányaikra. Tövis és Bola felszálltak a magasba és elindultak Ellesméra felé.

-         Szabadok vagyunk! – mondta jókedvűen Tövis a lovasának.

-         Igen. – mondta megkönnyebbülten a fiú. - Szerinted elfogadnak majd minket a tündék, mint barát?

-         Ezt nem tudhatjuk. Meglátjuk.

-         Igen, meglátjuk… - ismételte a fiú, majd az utazás hátralévő részében nem beszélgettek.