Aki nem olvasta C. P.:Eragon című könyvét, vagy nem látta a filmet, nyugodt szívvel olvashatja ezt a történetet, feltéve, ha már elmúlt 14 éves. J

Angela, a füvesasszony és boszorkány ifjúkori kalandjait olvashatod itt. Észrevételeidet megteheted itt. www.fiszi.try.hu, a vélemények szekcióban.

Fisi dhe Hyene:

ANGELA

1, A kivégzett falu

 A hó apró szemekben, céltalanul sodródott a szürke ködben Az első hó ebben az évben. Idén korán jött, ősz közepén. Vékony rétegben fedte a fagyott sarat. Szokatlanul hideg idő volt, máskor ezidőtájt  még javában sütött a nap.

 Az árokban, a házak között, az úton lemészárolt falusiak hevertek. Egy férfi, kezében fejsze, alvadt vértócsában feküdt, a feje két méterrel odébb. A testen ráborulva hevert egy asszony, a feleség, hátából lándzsa meredezett. Az egyik ház tövében, háttal a falnak, bőrruhás ifjonc összecsuklott holtteste. Két nyíl állt ki a melléből, egyik a szívébe fúródott. Keze még szorította apja rozsdás kardját. Menyasszonyát akarta védelmezni, aki mellette feküdt szétterült hajjal, csukott szemmel, arcára néma sikoly fagyott. Vérmocskos szoknyája széthasítva, fehér combja kivillant a rongyok alól.

 A gyilkosok már rég elmentek. „Lázadók, a Birodalom ellenségei,” mondta a király. Lázadók, mert agyonvertek egy részeg katonát, aki erőszakoskodni kezdett egy köztiszteletnek örvendő falusi lányával? Most ezért mindenkit megöltek. Galbatorix, a dicső király összezúzta a „viperák fészkét”, hogy országában béke és boldogság uralkodjék.

 Hó lepi a halottak arcát, nincs, aki eltemesse őket. Pár nap múlva visszatérnek az éhségtől félvad kutyák, és elkezdik gyalázatos lakomájuk. Leszállnak majd a fekete varjak és más dögmadarak, és károgásuk lesz Cos’de Malos lakosainak gyászbeszéde.

 De ki van az úton? Aprócska alak áll némán a lefejezett férfi és felesége előtt.  Nézi őket. Egy kislány, kilencéves lehet, talán egy kicsit több, ruhájára szalmaszálak tapadnak. Hópelyhek ülnek borzas haján, de a hideg nem csípi vörösre arcocskáját. Sápadt, és már nem tud sírni. Minden könnyét elsírta, mikor apja a tyúkketrecbe zárta, és csöndet parancsolt neki. Hallotta a bősz üvöltéseket, fegyverek csattogását, de nem jött elő. Csendben folytak könnyei. Most már szemei szárazak, de égnek a gyűlölettől, ami a lelkében forr, a gyűlölettől, amivel nem tud mit kezdeni, hisz kisleány még, nem érti. Szerencséje volt, hogy ő életben maradt. De ő ezt nem fogja föl, órák óta áll az egyre erősödő hidegben, növekvő ködben, és ahogy sűrűsödik a köd, úgy nő benne az üresség. Hiszen ki tudná leírni a borzalmat, amit legyilkolt szerettei láttán érzett? A rémületet és kétségbeesést, amit a kisgyerek érez, ha teljesen magára marad… és körülötte csak a halottak. Véres, ismerős arcok.

 Hideg köd kavarog körülötte. Még néhány óra, és csatlakozik a szüleihez.

 Lódobogás verte föl a sivár csöndet. A kislány azonban meg se mozdult. Talán a patadobbanásokat se hallotta. Nem fájt volna neki, ha egy visszatérő katona vagy kósza zsivány végez vele, vagy legázolja egy figyelmetlen ló.

 A ködből kibontakozó alak viszont nem volt holmi rabló vagy katona. Hófehér csataménen ült, amely okosan, óvatosan emelgette lábait, amikor az apró lánykát észrevette. Gazdája is kivehetővé vált. Egyenes tartással ült magas hátasán, látszott, hogy gyakorlott lovas. Fekete ruhát viselt, haja rövid volt és majdnem olyan világos, mint a bőre. Arcformája szögletes volt, mégis nemes. A lány háta mögött álltak már, a ló lehajtott feje majdnem a barna hajtincsekhez ért, lehelete meglebbentette a hajszálakat. A lovas megállította a mént, lassan lefelé fordította a tekintetét és végignézett a szörnyű csata áldozatain. Végül szemei megállapodtak a lánykán, és jó alaposan megnézte.

 - Angela –szólította meg végül. Hangja mint a csendes szellő. A kislány felnézett, mintha kábulatból ocsúdna, és összerezzent a fölé hajló hatalmas ló láttán. Aztán észrevette a férfit is, és megijedt tőle. Valami ijesztő volt a pillantásában, de nem tudta, mi. Nem válaszolt.

- Félsz tőlem, Angela?- a férfi leugrott a lováról, és közelebb lépett. Angela ugyanannyit hátrált. Rájött, mi olyan furcsa a tekintetében: nem egyforma színű a két szeme. Az egyik, a jobb, hideg kék, a pupillája merev, mint a kígyónak, a másik viszont lágy barna. Most már azt is látta, hogy férfi halántékán vékony sebhely húzódik.

- Ne félj tőlem! – kérte a férfi, és kesztyűs kezét a lány felé nyújtotta. Az még jobban meghátrált.

- Honnan tudod a nevemet?

A férfi elmosolyodott.

- Én mindent tudok.

- Tünde vagy talán?

- Dehogyis. Ha tünde volnék, hegyes füleim lennének. Ők amúgy sem járnak lovon, vagy ha mégis, nem szerszámozzák fel.

Angela végigfutott gondolatban az összes mesén, amit valaha is hallott.

- Sárkánylovas vagy? Esetleg varázsló?Vagy netán herceg egy messzi városból?

A férfi csak mosolygott tovább.

- Ha akarsz, nevezhetsz Hercegnek.

- Kár, hogy nem vagy Lovas. Mindig szerettem volna találkozni eggyel. Bár ha az lennél, sárkányon jöttél volna, nem lovon, és onnan a magasból nem vettél volna észre. Tudtad, hogy ide kell jönnöd?

- Mondtam már: én mindent tudok. Hogy honnan, az az én titkom.

Hirtelen más témára tért.

- Ők a szüleid voltak, ugye?

A kislány szemébe újabb könnyek gyűltek. Szipogva bólintott.

- Szomorú eset. Nagyon, nagyon szomorú. Tudod, kik tették, ugye?

- Galbatorix király katonái! – kiáltott Angela, és nem bírta tovább magában tartani a zokogást.

- Szeretnél rajtuk bosszút állni? –kérdezte a Herceg szinte gyöngéden.

A lány bólintott. Megfeszült a szája a visszafojtott gyűlölettől.

- Így helyes. Én segíthetek neked.

- Hogyan? Nincs se kardod, se pajzsod, még páncélod se! –ez igaz volt. A nyereghez mindössze egy hosszúkás bőrtok volt kötözve, talán valami hangszernek a tokja.

A Herceg fölszegte fejét, és büszkén válaszolt.

- Nekem nem kell fegyver, hogy legyőzzek valakit. Gyere, hagyjuk el ezt a gyászos helyet. Ha bosszút álltál, visszajössz, és méltó emléket állítasz Cos’de Malos lakóinak.

A lány elfogadta a felé nyújtott kezet, és hagyta volna, hogy a Herceg fölsegítse lova hátára, mikor hirtelen reszelős öreg hang szólalt meg a ködben:

- Azt már nem!

A férfi letette a kislányt a földre, majd égnek emelt tekintettel sóhajtott.

- Én is örülök, hogy látlak, Jucók néne.

Szürke rongyokba burkolt vénasszony tipegett elő a ködből, az úton túli erdőségből. Csuparánc arcában élénken csillogott két szeme, haja koszlott rongyként fityegett elő kendője alól. Görbe botra támaszkodott, melynek baglyot mintázó feje jóval magasabbra nyúlt nála. Mellette sötét,már-már kutyaméretű kandúr sompolygott, vörös szemeit Angelára meresztve. Ő annyira megrémült a macska és az öregasszony kettősétől, hogy a Herceg háta mögé bújt. Nem bírta levenni tekintetét a két rémítő alakról.

- Nem viszed el a lányt! –rikácsolt a vénség. - Nem engedem ,hogy a kezeid közé kerüljön szegény kis árva!

A gacsos kezek tiltakozva nyúltak feléjük. Angela pont ilyennek képzelte a mesék emberevő banyáit, akik finomságokkal elcsalogatják a gyerekeket, aztán megsütik és megeszik őket erdei kunyhójuk mélyén.

-A lány velem jön –szólt a banya halk, ellentmondást nem tűrő hangon. - Én nevelem föl. Jobb sora lesz, mintha veled menne.

A Herceg felemás szemei a vénasszony tekintetébe fúródtak. Pupillája összeszűkült, mintha szuggerálni próbálná. Az öreg meg se rezzent- állta a csontig hatoló pillantást. Összeszorította ajkait –miről beszélek, hisz nem volt már ajka, az egész arc vénségére úgy összeaszalódott, mint a télire eltett vadalma- és csak állt, görbe ujjait a botra kulcsolva. Végül a férfi kapta el először a tekintetét, és szárazon fölnevetett.

- Nem vitatkozom veled, Jucók néne, igazad van. Neked adom a lányt, te jobban föl tudod nevelni, mint én.

Angelához fordult, lehajolt hozzá és az arcába nézett. Felemás szemei elől a lány zavartan elfordult.

- Átadlak neki, Angela. Tőle sem kell félned, nem rossz ő, csak csúf, mint… - az öregasszonyra sandított.- Szóval nem kell tőle félni. Vigyáz majd rád. Én hét év múlva, pontosan hét év múlva visszajövök, és magammal viszlek, ha akarod. Akarod?

- A kastélyodba viszel?

- Persze, persze, hova máshova? Te leszel a Hercegnő.

Angela félénken megkérdezte:

- Nem lehetne inkább most oda menni?

- Nem. Te most Jucók nénével mész. Ő fölnevel, én meg addig rendbe hozom a dolgokat a vidékemen. Most kellemetlen volna egy nőnek, főleg ha kislány, odakerülni.

- Gyere, Angela - szólalt meg az anyó is. - hagyd őt, a férfiak mind megbízhatatlanok. - cinkosan kacsintott. –Ne tőlem félj. Nézz a szemembe.

 Angela vonakodva engedelmeskedett. A csillogó szemek egyenesen a lelkébe néztek. A lány most már semmi félelmet nem érzett Jucók nénével szemben.

- Így, la. Most már nem is félsz. Úgy-e? Felejtsd el a haragot, rossz tanácsadó. Elég, ha a királyunkra tekintesz, láthatod, hova vezet a gyűlölködés. Szánd szeretteidet, de ne gondolkodj bosszún. Nem lesz neked attól jobb, ha másnak rosszat teszel!

- Dehogynem- somolygott a Herceg. Jucók néne metsző pillantást vetett rá.

Angela dacosan fölnézett.

- De! Jobb lesz nekem!

- Lányom- csóválta a fejét az anyó-, már hogy lenne jobb neked?

- Mert nekik rossz lesz.

A néne sóhajtott, a férfi pedig nevetve fölszállt a lova nyergébe.

- Helyes gondolkodás! Viszlát, kicsi Angela, hét év múlva látjuk egymást!

Azzal megfordult és elvágtatott. Ló és lovasa alakját elnyelte az egyre sűrűbbé és nyúlósabbá váló köd, ami már nem is szürke volt, hanem nyálkás fehér.

- Hét év!- kiáltott vissza a férfi utoljára. A házfalak közt ide-oda verdesett a hangja, mint kósza kísértet.

- Hét év- suttogta a lány. Maga se hitte igazán, hogy ez egy valódi ígéret volt. A kandúr fázósan emelgette mancsait, majd egy szökéssel eltűnt.

- Gyere! Solembum majd hazavezet minket- ragadta meg Jucók néne görbe karma a kislány vékony karját. Sietős léptekkel tipegett  a faluból kifelé.

- Az erdőbe megyünk?- Angela ijedve torpant meg, de a néne továbbvonszolta.

- Lányom, lányom, te félsz! Az erdő a barátunk, elrejt, táplál, megvéd minket, felesleges félni tőle! A lakóival is mind jóba vagyok, az állatoktól sem kell rettegned.

Ha ő nem fél, én miért féljek, gondolta Angela, és valamivel bátrabban lépdelt az anyó oldalán. De még egy kérdés kikívánkozott belőle:

- Ki volt ez a férfi, ez  a Herceg? Ijesztőek voltak a szemei, de másképp kedvesnek tűnt.

Jucók néne összevonta a szemöldökét.

- Ej, ej, hosszú a sora annak. Őt sokan ismerik látásból, de senki nem ismeri igazán. Most nem beszélnék neked róla, majd ha már nagyobb leszel

 De erre soha nem került sor. Angela nem tudott meg többet a Hercegről, legalábbis Jucók nénétől nem. A nevét se tudta hosszú-hosszú ideig.

Beértek a vadonba, melyet Malosnak  neveztek az emberek (innen kapta a falu is a nevét).

 A köd miatt nem sokat látott belőle, csak a hatalmas törzseket, melyek fenségesen magasodtak föléjük, és tetejüket már köd takarta. Az anyó szeretettel simított rajtuk végig, gyöngéd szavakkal üdvözölt minden növényt, állatot, amit csak megpillantott. Angela kezdte megkedvelni.

 Egy kis tisztásra értek, ahol rozoga kalyiba állt. A bejáratnál ott ült a loncsos macska. Szemei parázsként izzottak. A lány megriadva kapaszkodott az anyó köpenyébe, azt hitte, mindjárt ráugrik és széttépi őt. A bestia merev, közönyös pillantással méregette. Hirtelen kitátotta pofáját, megvillantak hosszú szemfogai, de nem harapni akart, csupán ásított. Fölkelt, és odébbállt az útból.

Üdvözöllek, Angela. Én egy váltott macska vagyok.

A lánynak leesett az álla. Sok mesében szerepeltek váltott macskák, de azt gondolta, hogy a valóságban nem léteznek.

Megengedem, hogy Solembumnak hívj.

Az anyó mosolyogva nézett a lányra.

-         Látom, bemutatkozott neked. Ne törődj vele, ha udvariatlannak tűnik, ő már csak ilyen. Na, bújjunk be, mert még megfázunk itt a hidegben. Nincs ágy a házamban, de nyugodtan markolj a szénából. Finom illata van.

Így került Angela Jucók néne, az erdei füvesassszony és boszorkány házába.