Piszok-nehéz filmnyelvi műfaj lett a fantasy a Gyűrűk Ura trilógia után. Sokszor éreztük ezt, ha még eddig nem is mondtuk ki egyértelműen. Nem mintha annak idején sétagalopp lett volna egyrészt egy képzeletbeli csodavilág ígéretével moziba csalogatni a közönséget, másrészt pedig törekedni a realizmusra is a csodavilágban történtek komolyságának megőrzése érdekében. Régebben mintha valahogy elnézőbbek lettünk volna a fantasy-kkal, s ez vezethetett oda, hogy - noha a költségvetés erősen sántikált - őszintén tudtuk szeretni például a Dungeons & Dragons első részét, szemet hunyva annak hibái felett.

Manapság azonban más idők járnak. A mindent képileg orrunkra kötő újhollywood-korában is van már ötös vizsgázónk fantasy-ból (a trükkorszak előtti kor remeke pl.: Willow). A Gyűrűk Ura - bővített változatokkal számolva - 11 és fél órás fantasy-anyaga valóban magasra tette a mércét, s utána bárhogy is igyekeztünk szeretni például a Tengervilág legendájának filmfeldolgozását, belekényelmesedve a jóba azt már csak erős fenntartásokkal tehettük meg.

Peter Jackson adaptációja - eltekintve attól, hogy a könyvben írtak teljességével így is adósunk maradt - a különböző filmes technikák összekombinálásával kitalált, de valóságszagúra hangolt világot tárt elénk. Modern filmes alaptétele lett a fantázia birodalmak leképzésének, éa Jackson félőrült megszállottsága szülte aprólékosság pedig a fantasy-rendezői hozzáállás kötelező minimuma. Az Eragon filmélménye - költségvetés ide, költségvetés oda - már ezen a ponton messze nem teljesíti a vele szemben támasztott igényeket.



Főhősünk, Eragon története közvetlenül saját fantasy-világa történelmének lovagkora után játszódik. A máris legendássá vált közelmúltban sárkány-lovagok, rettenetes, de jóságos harcosok őrizték a világ rendjét. Ám az egyensúly felborult, amikor egy Galbatorix nevű lovag elárulta, legyőzte, majd mind egy szálig lemészároltatta övéit, s amíg az ellene szegülőket a messzi hegyekbe szorította vissza, magát királlyá koronáztatta, hogy aztán kedvére zsarnokoskodhasson igába hajtott népe fölött.

Eragon, szegény földműves falu szülötte, a zsarnokság közvetlen kárvallottjaié. A kalandvágyó fiú szabadidejében többnyire a közeli erdőt rója, ahol íjával könnyű vadra vadászik egy kis kereset-kiegészítés reményében. Egy nap azonban az erdő veszélyesnek mondott vidékére merészkedik, s ott egy különös, görögdinnye méretű kékes kőre lel. Rögvest kiderül, hogy a kő nem más mint egy tojás, ami annak rendje és módja szerint ki is kel a fészerben, hogy aztán különös, denevérszerű lény bukdácsoljon elő belőle.

Az esetlen szárnyas pólyást azonban szorítja a játékidő, így záros határidőn belül nyolc méter hosszú sárkánnyá, s a fiú elválaszthatatlan jó barátjává lesz. A kalandorok így együtt indulhatnak borsot törni a zsarnok Galbatorix orra alá, és megmutatni a világnak, hogy a sárkánylovagok legendája nem porosodó történelmi rege, hanem nagyon is élő valóság.



A zsarnokság toposza, a szegénysorból emelkedő hős legendája mind-mind jellemző panelei a fantasy-alapsztoriknak, amiből az Eragon tizenéves szerzője, Christopher Paolini egy hümmögős közepest szállít nekünk. De nem is ez a lényeg: láttunk mi már gyenge alapsztoriból erős feldolgozást, s azt se bántuk volna, ha egy közepes kivitelezésű, de szerethető film válik az Eragonból. Mindez azonban nem történik meg, mivel a film elköveti a hibát amit egyszerűen nem engedhet meg magának: nem válik magával ragadóvá. S innentől már - bárhogy is fáj - felejtős a dolog.

Lehet olyanokkal érvelni, minthogy "jó kis filmecske volt", de belül érezzük, hogy ez kétszeresen sem igaz. Egyrészt azért, mert nem "filmecske" akart lenni, hanem valami giga-mega produkciónak gondolta magát, csak éppen rohadtul nem jött neki össze a dolog. A közönség figyelméért ugyanis a közhiedelemmel ellentétben meg kell dolgozni; az nem járja, hogy odaplaccsantunk egy beszélő CGI-sárkányt egy dombtetőre, a közönség meg karfát szorongatva pisili össze magát a gyönyörűségtől, elfelejtve azt is, hogy minden idők talán legütemtelenebb fantasy-adaptációját ülte végig.

A rendező dolga ugyanis állítólag az lenne, hogy ráncba szedje a könyv-alapanyagot. Peter Jackson-t is megmorogtuk a kihagyott részekért annó, de ismerve a film működési elveit elismertük, hogy a tempó fenntartása miatt bizony összébb kellett rántani egyes dolgokat. Az Eragonnak ezzel szemben jóformán semmi belső tempója nincs. Az ólmosan induló történetben az elején úgy dobálóznak a drága húsz percekkel, hogy valósággal elámul az ember, ám később az akciódúsabb jelenetek a semmiből már nem tudnak ütemet lehelni a történetbe. Végül pedig az egésznek gyorsan vége szakad, a magyarázat meg annyi, hogy sorry, de ez csak a saga első fejezete volt.



Aha, köszi. Akkor nyilvánvalóan kiválóan bemutatásra kerültek a karakterek. Persze, ahogy azt Móriczka elképzeli. Eragon mimikája talán a Xénában egy statiszta szerepére volna elég (teljesen érdektelen volt szerencsétlen srác), John Malkovich a plakáton elfoglalt helyének körülbelül 1/8-át "sablon-gonoszőrjöngi" végig. Sienna Guillory szép, de gondolom szerepe igazán majd csak a kébőbbiekben bomlik ki (figyelem, a készítőknek dolgozom, azért mentegetem őket).

Marad nekünk Jeremy Irons, aki valóban jó, hiteles, és élettel teli és persze Robert Carlyle, aki a tőle elvárható rutinnal hozza az őrült varázslót. Ez az összesítés egy kisköltségvetésű fantasy-nál talán rendben volna, de egy gigának szánt fantasy-saga első fejezeténél bizony harmatgyenge. Főleg, ha az egy és háromnegyed óránkat egy történetfolyam felvezetésének, egy előkészítőfilmnek nevezzük.

Ha valahol rétestésztáznak a cselekmény kibontásával és öblödzik az érdektelenség, az ember önkéntelenül a környezetre fordul. A fantasy-tájra - aminek kidolgozására még egy gyerekmesévé silányított Narnia krónikáinak is volt tartása odafigyelni - az Eragonban néhány távolra beállított kép kivételével nem is létezik. Nyilvánvaló, hogy Magyarország, mint forgatási helyszín az amerikai forgatócsoportnak önmagában is eléggé egzotikusnak hatott, egy csodabirodalom szerepét azonban nehezen töltheti be.

Talán az ördög a részletekben van (főleg, ha az egész nyilvánvalóan nyögvenyelős) de a legjobban az bántja az ember szemét, hogy a minden részletre kiterjedő, a tájat valóban mesebelivé változtató aprólékosság hiányzik az egészből. Az a sok bíbelődés a környezettel, a fényképezéssel, ami Peter Jackson munkáját jellemezte, s kiemelte annak érdemeit. Csakúgy, mint ahogy hiánya elmélyíti az Eragon tragédiáját is. Az érthetetlen csak az, hogy egy látványtervezőiből rendezői székbe rántott filmes miért találta ezt a fajta megalapozást feleslegesnek?

Az Eragon a pozitív hozzáállás ellenére filmélményként óriási csalódás. Ha van valami ereje, az az általa felhasznált panelek működésének köszönhető. Abban viszont reménykedhetünk, hogy gyerekfejjel számtalan hibája talán kevésbé tűnik ki, ezért ha a környezetünkben lakozó kislurkók úgy kívánják, természetesen engedjünk a kísértésnek és üljünk be rá velük. Számukra talán élvezhetők a látottak, de ha még ők is húznák a szájukat, akkor az tényleg elég gáz.

Eragon magyarul beszélő amerikai fantasy, 104 perc, 2006 Rendező: Stefen Fangmeier Író: Christopher Paolini Forgatókönyvíró: Peter Buchman, Lawrence Konner, Mark Rosenthal Zeneszerző: Patrick Doyle Operatőr: Hugh Johnson Producer: Wyck Godfrey Vágó: Roger Barton Edward Speleers (Eragon) Sienna Guillory (Arya) Garrett Hedlund (Murtagh) Djimon Hounsou (Ajihad) Jeremy Irons (Brom) John Malkovich (Galbatorix király) Robert Carlyle (Durza)